2022-02-01 - Egy lelki hajótörött naplója

Állok a tükör előtt, és magamhoz beszélek. Jó volt ez a Netflix-es After-life, beindított valamit bennem, mert magamra ismertem. Mindenesetre, a tükör előtt ismételgetem:

“Balu, T ügynök nem akar tőled semmit...”

“Balu, T ügynök nem akar tőled semmit.”

“Balu, T ügynök nem akar tőled semmit!”

A saját szemembe nézek, és próbálom nyomatékosítani a mondandóm. De átverem magam, hiszen a tükörképem igazat mond, mégsem vagyok képes hinni neki. Könnyebb lenne úgy, de nem tudom elfogadni a valóságot. Pedig amikor azt mondta, hiányzom neki, meg előtte két héttel azt, hogy menjünk randizni, ha meggyógyul a COVIDból, akkor nem érdekelt túlzottan. Mert hiszen tudom, hogy mihelyt megnyílok, mihelyt felfedem magam megbánt. Amíg a kagylóburok zárva van, addig nem tud bántani. Az elmúlt másfél évben mindig ez történt. Egyébként is, nem úgy áll hozzám, mint régen, a jó időszakokban. Nem érzem magam egyenrangúnak a lányommal kapcsolatban Vele. Magammal szúrnék ki, ha visszamennék hozzá így. Persze nem is akarja, hogy visszamenjek. Bár elhinném így.

Leírom, hiába öngól. Tudom, mit gondol majd, amikor olvassa, de leírom. Tavaly márciusban voltam utoljára a szüleimnél. Akkor láttam őket utoljára. Néha eszembe jut, hogy anyám jobban szenved, mint kéne. De ő is tehet róla, neki is volt választása. Nekem meg így könnyebb. Ez is fáj, hogy nem hiszi el, hogy nem találkoztam velük. És hogy nem is beszélek velük sehogy. (Szerintem itt be fogja fejezni az olvasást.)

Sokat lamentálok mostanában. Tegnap eltűnődtem rajta, hogy most júliusban lenne hét éve, hogy házasok vagyunk. Mindig ötöt mondok, hiszen nagyjából öt év az, ami házasság volt, azóta pedig külön élünk. Az nem számít. Ezen a ponton eszembe jut, hogy mennyire fájt, hogy lemondta az ötödik évfordulónkon a közös utat. Legalább is így emlékszem. Így volt vajon? Ki tudja. Valami volt akkor, ami piszkosul fáj. Biztos neki is, nem előzménymentes. Bár azokért mind-mind bocsánatot kértem, többször is.

Gyorsabban jönnek a gondolatok, mint ahogy le tudom írni őket. Egész nap ezek járnak a fejemben. Vajon mennyire vagyok tönkremenve? Jó lenne tudni. Majd a pszichológusommal megtárgyalom a héten, meglátjuk, mit mond. Jobb persze úgysem lesz tőle.

Szóval ott tartottam, hogy hol is? A kajám. Most nem vagyok olyan állapotban, hogy el tudjam látni magam. Kivettem egy adagot a korábbi kajából, hogy felolvasszam, ez lesz az ebéd. Tűzforró lett, ahogy szeretem.

Jó lenne egy kutya. Ami miatt kénytelen vagyok magamat és a kutyát is rendben tartani. Persze még jobb lenne, ha Mani lenne itt, vagy én ott, de hát ezt már fújhatom. Persze, megint szól a tükörképem, hogy fújhatom. De nem hiszem el neki, reménykedem. T ügynöknek könnyebb, neki ott van Mani. Drága Mani. Jó lenne, ha nekem is itt lenne. Kutyám meg nem lehet. Pedig Mani de örülne neki, amikor megyek. Hátha akkor T ügynök, látva, hogy Mani mennyire örül a kutyának többet engedné, hogy lássam Manit a kutyával. Kicsi Mani...

A remény. Hol is voltam azzal a kagylós sztorival? Ja igen. Azt mondta, hogy hiányzom neki. És most, miután azt mondtam neki, hogy fogja be a pofáját, hát nyilván nem érzi úgy. Ez meg nekem baromira fáj. Nyugodtan váljak el tőle, mondja közönyösen. Vagy valami ilyesmit, ki emlékszik erre. Pedig éppen csak nem rég mondta. Szóval, saras vagyok, persze, Ő sem volt ártatlan. Hiszen azt mondta, hogy hiányzom neki, aztán pedig azt, hogy már nem hiányzom neki. Ja, hopp, az idősíkok nem stimmelnek. Baromira fáj, hogy már nem hiányzom neki. Nézzük időrendben:

1. Némi, már felgöngyölíthetetlen előzmény az elmúlt 18 hónapban, amire már csak foszlányosan emlékszem, hiszen nem akarok emlékezni, hiszen fáj. Akkor is volt kölcsönös adok-kapok. Kit érdekel már, ki kezdte, ki mit csinált. Sokkal fontosabb dolgok nem maradnak meg az agyamban, mint ezek.

2. Nagyon szerettem volna Manival lenni a névnapján. Napok óta nem küldött képet, érdemben nem válaszolt. Persze, a szüleinek nyilván küld, rájuk van idő, de két perce nincs rám. Legalább is onnan, ahol így állok így érzem. Baromira fáj ez.

3. Számon kérem a névnap másnapján, hogy a szüleihez miért ment el, miért nem velem tervezte Mani névnapját. Úgy érzem, jogos a kérés. Veszekedés lesz belőle, Ő azt mondja, mindent megtett. És a Mani napot >>>muszáj<<< volt megünnepelni [a szüleivel]. Ez feldühít, hiszen nem tett meg mindent. Nekem kellett volna Mani mellett lenni a névnapján. A névnapja, én meg az apja vagyok. És hiányzik is, és hiába szeretnék, nem lehetek ott. A vita parttalan, ezt ő is kijelenti, de nem hagyja abba, hogy a fejemhez vágja a fájdalmas megjegyzéseit. Csak mondja és mondja, miközben azt mondja, hogy ő lezárja részéről a vitát. Két részről rossz: egyrészt nem hagyja abba, másrészt, ha abba is hagyja, akkor sem válaszolhatok már neki, hiszen ő lezárta a vitát, otthagy az összes fájdalommal, amit a fejemhez vágott aközben, hogy arról biztosít, hogy ő nem hajlandó a téma miatt veszekedni. Ő is hibás, tiszta sor, bennem pedig felgyűlik a feszültség. Fáj, nem érted? Fejezd már be! Nem tehetek mást, mondom neki. Közben Mani a kezemben, ölelem.

4. “Fogd be a pofád!”

5. "Randi? Mondtam ilyet? Biztos egy gyenge pillanatomban. Az már a múlt, nincs értelme vele foglalkozni."

Ezek után persze már nem hiányzom neki, nyilván, én meg méregnek érzem, hogy visszavonja, hogy hiányoztam neki. Hát, elengedte már a kezem. Most látni fogja, hogy mennyire zavaros vagyok, és ha nem-sérülten sem kellek neki, így még kevésbé fogok. Nincs szüksége sérült-rám, hogy foglalkozzon velem. Igen, ezen a vonalon kéne tovább gondolkodni, ezt el tudom hinni. Pedig szükségem lenne rá, hogy meggyógyítson. Ő tört össze, és elég lenne a jelenléte, a kedves jelenléte, hogy összerakjon újra. Nem tökéletesre, de legalább nem darabokban, a földön, mint most. És persze én is összetörtem Őt, közvetlenül előtte.

Ezen a ponton megérkeznek a könnyeim. Azt hittem, hogy három hete végre könnyes búcsút intettünk egymásnak a könnyekkel, de úgy tűnik, nem sikerült.

Most azt mondja, hogy érdkli, amit írok, szóval, hogy mi jár a fejemben. Akkor mégis érdeklem? De hát miért nem segít akkor? Ezen a ponton újra, már megint megérkeznek a könnyek. Tönkre tett, én meg arra várok, hogy megöleljen, a mellkasához ölelje a fejemet, és azt mondja, Balu, összeraklak, ha Te is összeraksz engem. Hát, ilyen hazugságokon lamentálok naphosszat. Hiszen nyilván nem vagyok már a felelőssége. Tudom? Tudom-tudom. Tudom. Nem, nem tudom.

Kicsi Mani, de hiányzik a nevetése. A jelenléte, hogy ott legyen, hogy megölelhessem. Az ölelése... Kurva könnyek.

Messze gyorsabban cikáznak a gondolatok, minthogy utol tudjam érni őket. Mégis, hogy tudtam elfelejteni, hogy Mani hova jár oviba? Csak a kulcs pontokat jegyeztem meg: **-villamos, **-felé. Nem írhatom le, a pedofil apám miatt. Baromi messze tőlem, de még így is jobb, mintha a Montessoriba kéne járni. ** utca volt, ezt megjegyeztem. De ott három ovi is van, tegnap rossz helyre mentem. Persze, ha egy nap alatt válaszolt volna, és tudtunk volna beszélni, akkor helyrepofozott volna, és jó helyre megyek. De ez nagyrészt nem az Ő hibája, csak hát mégis, miért nem írt egész nap, miért nem vette fel a telefont? Akkor is, Maniról volt szó… hogy felejthettem el? De azt tényleg nem mondta, hogy menjek a beszoktatásra, az első napra. Vagy mondta? Nem emlékszem, hogy mondta volna. Mani a mindenem, naná, hogy lecsaptam volna a lehetőségre, még ha ez az ovi is kényelmetlen, messze is van, akkor is, Mani... Tudom, hogy emlékeznék rá, és tudom, hogy nem mondanék rá nemet. Ennyire biztosan nem vagyok szétcsúszva.

Közben megérkezik egy emlékeztető is: meeting, 15 perc múlva. Csodás, a munkával ma még nem haladtam. És közben előmenetelre várok, interjúzok máshova. Meg fogom tudni ugrani a szintet ilyen szétcsúszott állapotban? A mostani helyen a robotpilóta üzemmódot is túlteljesítőnek értékelik, de előre nem jutok vele… Ennyi cikázó szarral a fejemben csoda, hogy nem jegyzek meg semmit? Nyilván nem az, de ez így nem mehet tovább, nem lehet így élni. És ez csak pár perc volt a koponyám nyitott berkeiben.

Szerencsére, mire a félbehagyott gondolatokat befejezem a főnököm levezényli a meetinget, ez most nem az én szintemen történt, nem kellett hozzászólnom. Túlteljesítő, Én, hát persze. Itt vagyok egyedül, életképtelenül, robotpilótában. Talán segít, ha kiírom magamból, máskor is. A tűzforró kajám meg kihűlt.

Na jó, ideje dolgozni.